Egy egykor szebb napokat élt Volkswagen kisbusz egy kavicsos mellékúton küzd a túlélésért valahol az albán hegyekben. Sehol egy autó, sehol egy tábla, csak a kihalt hegyek, csupasz bokrok, és a perzselő későnyári mediterrán nap. A dízelmotor minden emelkedőn felnyűg, a kerekek lányos zavarukban azt se tudják, hogy balra vagy jobbra hányják a méretes kavicsokat. A kocsit Móninak hívják, és öten ülnek benne. És mind az öten azért imádkoztak, hogy csak ezt a pár kilométert élje túl Móni.

San Franciscóban van egy beatmúzeum, ahol az egyik fő attrakció egy 49’-es Hudson gépjármű. A kocsi pont olyan, mint amivel a beat-mozgalom hősei, Jack Kerouacék (és a kalandjai alapján íródott Úton című regényének hősei is) szelték a kontinens útjait még a negyvenes évek végén. Pont olyan, mivel ezt a nem rég készült Úton filmhez használták. Szóval Jack Kerouac (vagyis a képzeletbeli Sal Paradise) helyett ebben csak egy Kristen Stewart fészkelődött.

A kocsi a forgatás során 4000 mérföldet tett meg, ami szép kerek szám egy ilyen matuzsálemnél. A kiállítás abszolút fénypontja, ám kicsit közelebbről megnézve azonban feltűnik, hogy a formás vonalak és a mélyfekete szín összképébe belerondít egy apróság: a kocsi tiszta kosz és por. Az információs tábla szerint a forgatás után a rendező, Walter Salles, úgy döntött, hogy ugyan a múzeumnak adományozza ezt a bálványt, azonban volt egy kitétele. Ne mossák le, a 4000 mérföld alatt összeszedett mocsok maradjon rajta. Mint ahogy Walter mondta,

“ez Amerika szent pora.”

A road trip fogalma a szótárak szerint tök egyszerű: egy nagyobb autós utazás. A jelenség azonban óhatatlanul is egybefonódott az amerikai néplélekkel, és vált a kaland, szabadság és határtalanság szimbólumává. Végtelen tájak a naplementében, cigaretta a szájban, és a benzinóriás falja mérföldeket. Az út fontosabb, mint a cél; ne nézzünk hátra, csak előre; ja és merjünk nagyot álmodni. Meg hasonló hűtőmágneses bölcsességek.

Az előbbi kisbuszt épp én vezetem, már mögöttünk van kétezer kilométer. Mégis, sikerült eltévedni, és ha ez nem lenne elég, a motortérből is egyre furább hangok szűrődnek át. Megállunk egy kicsit tanakodni, és keressük a zaj forrását. Elvégre mindenki tudja, ha elég sokáig nézünk egy problémát, akkor előbb-utóbb megoldódik. Hirtelen egy dzsip tűnik fel a távolban, a falu felől, ahol nemrég még furcsa szemmel nézték ezt a magyar rendszámú kisbuszt, hogy ugyan mégis miért akarnak ők arra menni. Pár kanyar a szerpentinen, és már fel is ér mellénk. Egy mosolygós albán úriember szól hozzánk rögtön angolul, érdeklődik, hogy ugyan mégis mi a francot keresünk erre. A kérdése, valljuk meg, teljesen jogos.

Rövid tanácskozás után kiderül, hogy ott vagyunk, ahol gondoljuk, meg jó felé jövünk, de alapvetően meglehetősen naiv dolog volt hallgatni a Google Mapsre, és elhinni, hogy ez itt egy főút. Így járnak a XXI. század gyermekei. Az úr azonban rögtön megnyugtat minket, hogy pár kilométert kell csak kibírni, és utána jobb lesz.

Egyúttal rögtön elnézést is kér, hogy ennyire vacak ez az út, de még “az olaszok építették”. Azok az olaszok, akik utoljára Mussolini idejében jártak erre. Ez sok mindent megmagyaráz.

Követjük a segítőkész útikalauzunkat, de nehéz vele tartani a lépést. A dízel kisbuszunk számára a padlógáz, mint fogalom, nem az őrült tempóval volt egyenértékű, hanem szükséges, konstans állapotnak bizonyult. Bő háromnegyed óra folyamatos manőverezés után megváltásként ér minket a tényleges főút, a sima aszfalt, és egy utolsó, senki-járta vendéglő. A nagy izgalmak után úgy vagyunk vele, hogy pihenjen a kocsi is, mi is, beülünk hát egy kávéra.

Ugyan már papíron közelebb vagyunk a civilizációhoz, de a táj továbbra se lesz kevésbé kies. A vendéglőben csak néhány rendőr múlatja a szolgálati időt, miközben minket egy fiatal srác szolgál ki lelkesen. Olyan kis pelyhedző bajszosfajta, bármelyik szakmunkásképzőben megállná a helyét.

Az étterem mellett mély völgy, pár kecske és egy kisebb szeméthalom. Sehol semmi látszólag, de a hegyek mégis ezer történetet mesélnek. Olasz megszállókról, hős partizánokról, megalomán kommunista bunkerépítőkről, vagy éppen a legújabb népi hobbiról, az ipari mértékű fűtermesztésről. Pont Lazarattól vagyunk nem messze, ami az utóbbi években a rendőrök és a helyi “gazdák” összecsapásáról lett híres. Mindezt olyan balkánosan tették, aknavetővel.

Albánia történelme hasonló tragikumokkal van gazdagítva, mint a környéken bármelyik országé. Itt is átvonult már a fél világ, és most ők is próbálják megrajzolni magukat Európa térképén. Hol a kontinens első számú kannabiszbeszállítóiként, hol egy gyönyörű turistaparadicsomként, hol feltörekvő, Európai országként. Közben hol Washington, hol Brüsszel, hol Moszkva kezéért nyúlva.

Ebből persze a hétköznapokban keveset látni. “Európa utolsó titka” mondja a hivatalos turistaszlogen, és teljes joggal. Gyönyörű tájak, gazdag történelem, imádnivalóan kedves emberek fogadnak minket, amerre csak járunk.

 

A szakmunkásunk közben kiegyensúlyoz az asztalhoz öt kiváló minőségű olasz presszót. A kis bajszán mosolygunk, de inkább csak azért, mert magunkat látjuk a srácban. Nem nehéz vele, vagy éppen a lehetséges sorsával szimpatizálni. Vagy elmegy ő is külföldre, hogy aztán focizhasson a svájci nemzeti válogatottban, vagy marad itthon a kecskékkel és a fűvel. Vidéki kilátástalanság. És akkor már ennyi erővel mondjuk a fogadó lehetne akár otthon Békés megyében is, valahol a 44-es út mellett. Na jó, azzal a különbséggel, hogy a focis álmokat ebben az esetben nyugodt szívvel kihúzhatjuk.

Elhagyjuk a vendéglőt, és lassan kiérünk a hegyekből. Néhány szerpentin után lecsorgunk a Drino-folyó völgyébe, s közben Albánia minden szépségét felfedi előttünk. Egy történelemnél is régebbi, érintetlen, vad táj rajzolódik elénk, szemben a gigászi Nemercke-hegységgel. A fülünket pattogtatjuk, hogy kiegyenlítsük a nyomást, és rákanyarodunk az északra vezető főútra. A végtelen hegyek mellett hajtunk a nyíl egyenes, tökéletesen sima, horizontba vesző úton.

Berat felé tartunk, és határtalanságot érzek. Majdnem olyat, mint amikor néhány évvel ezelőtt Új-Mexikóban vezettem át a sivatagon. Lehet, hogy az előbbi dzsipes szituáció friss emlékei miatt, de az egészben van egy kicsit más szájíz. Szabadság ide, határtalanság oda, de abban azért van valami eredendően európai, hogy egy albán csávó angolul panaszkodik az olaszokra, miközben néhány magyar meg ott ül egy német autóban, és nem igazán tudja, hogy kit is kell tulajdonképpen kurvaanyázni, és kinek is kell imádkozni, hogy ebből kimásszunk. Kuszák a viszonyok, kusza a múlt.

Sikeresen, végül lerobbanás és gond nélkül megérkezünk Beratba. Vagyis majdnem. Másnap reggel vesszük észre, hogy beszedtünk egy lassú defektet az egész kaland során. Egy tíz centis rozsdás szög a tettes.

Miközben a kereket javítják, valahogy eszembe jut San Francisco és a poros, 49’-es Hudson. Talán egy kicsit baltával vágott metaforának hathat, de valahol benne van minden, amit az amcsikról tudni kell. A szent por sok dologból áll össze, elvégre van itt egy viszonylag frissen épített kontinens a maga erőszakos történelmével, a mindebbe beleölt munka és izzadság, az emiatt érzett büszkeség, no meg nem mellesleg az egészet összefogó nagyot álmodás ideája. Nem véletlen, a határtalanságot és szabadságot bálványra emelő road tripezés ennyire megtetszett ott mindenkinek.

Ami az albánokat, vagy akár minket magyarokat illeti, ezek a gondolatok elég újak. Hiába vagyunk itt már egy ideje, egy keresztül-kasul pár száz kilométeres, ráadásul egészen a közelmúltig bezárt országnak, talán kicsit üresen csengnek. Legalábbis az utóbbi száz évben egyikünk se nagyon ficánkolhatott geopolitikailag. A szabadság nekem sokáig például az volt, amiért egy bizonyos Petőfinek meg kellett halnia, és ezért nekünk most sokat kell énekelni, meg akkor már nézzünk szomorúan is.

Én 1988-ban születtem. Egy évvel később már repedezett a vasfüggöny. Amikor először repültem egyedül, még éppen tizenévesen, már útlevél nélkül mehettem. A csoki nekem már Milka volt, a rokonok már nem a szomszéd faluból, hanem Németországból és Írországból jöttek haza látogatóba. A tévében a szinkronos amerikai sorozatok azt mondták, hogy igazából bármit megcsinálhatok, ha keményen megdolgozom érte. Ezt az utóbbit valahogy mindig is túlzásnak éreztem, és talán csak irigységből voltam ilyen megvető ezzel a megingathatatlan optimizmussal szemben, de azért belül, titkon, néha mégis csak éreztem, hogy van benne valami felszabadító. Ha bármit lehetne álmodni, nekem, neked, mégis mi lenne az?

Nem tudom, hogy a szüleimnek voltak-e hasonló gondolataik, amikor felnőttek, vagy később vajon valami ilyesmit képzeltek-e el a 89 utáni világnak. Szabadság, határtalanság, papíron már itt van a kezünkben lassan három évtizede, mégse nagyon élünk vele. Ők, mint sok más annyi szülő, azért dolgoztak, hogy nekem, nekünk jó legyen. De leköt minket a múlt. Mint az albán srácnak ott a hegyek közt, talán itthon is sok sorstársa még keresi a helyét ebben a szép új világban. Elvégre a felszolgálást, a focit és a kecskéket már ismerjük, itt vannak egy ideje. Az olaszokat vagy éppen az oroszokat is ismerjük. A digitális marketinget, az online áruházakat, vagy éppen a bitcoint viszont még nem annyira, és Brüsszel tekintetében is még csak kezdenek bemelegedni az ökölrázó izmaink. A szabadságon való sajnálkozást ismerjük, a szabadságot magát nem.

Ami engem illet, valami nagyon elromolhatott bennem, vagy csak az elnyomó nyugati propaganda mosta ki az agyam, de merek álmodni. És ha már ilyen mélyen belemártjuk ecsetünket a mézes-mázos pátoszbödönbe, akkor merjünk mi is egy kicsit nagyobb vonalakat festeni. Elvégre, ha a Hudson-on ott lehet Amerika szent pora, akkor a mi Mónink bal hátsó kerekében vigyorgó rozsdás szög is lehet szimbolikus. Nekünk is, az albánoknak is bizonyára elég sok olyan dolga van, ami szúrja még az oldalunkat régről. Húzzuk ki, nézzük meg, még talán meg is tarthatjuk mementónak. De aztán pasztázzuk ki a gumit, és mehetünk tovább.

Ugyan 1988-ban születtem, de Kerouac szellemiségét már magaménak merem érezni, és ahogyan az út elénk tárulkozik, nem határokat, lehetőségeket látok. Egyre többet. És az utak nem állnak meg az Atlanti-óceánig.