Az egyik leghíresebb hátizsákos utazóval jártuk körbe a maximalizmus, motiváció és a magyar optimizmus kérdésköreit. Egy napon át követtem Vigh Borit.

Amikor legelőször találkoztunk Borival, épp egy előadáson volt túl a Müsziben. “Kalandok Dél-Amerikában”. A közönség itta a szavait, imádták őt, fiatal lányok és fiúk, párok és barátnők néztek rá csillogó tekintettel, hogy majd Bori elmondja nekik a nagy titkot, amit aztán zsebre vágva útra is kelhetnek azon nyomban. Nem először csinálta már ezt, és látszott is, rutinosan darálta le az anyagot, és a több éve épített backpacker.hu-s közönsége láthatóan hálásan fogadta mindezt.

A szokásos gratulációk és kérdések után lassan eloszlott a tömeg, bemutatkoztam, és sikerült leülnünk egy gyors italra. Nagyjából tíz perc után kibújt a szög a zsákból, Bori megkérdezte, hogy mégis hogy tetszett a műsor. Szarul hazudok, szóval inkább elmondtam, hogy voltam már egy másik előadásán, és ott sokkal jobban ültek a poénok, jobb volt a kapcsolata a közönséggel. Láthatóan meglepődött a baltával vágott diplomáciai érzékemen, de rögtön el is gondolkozott a mondottakon. “Igen, én is éreztem. Most először volt, hogy elbíztam magam, és nem próbáltam el délután az egészet. Haragszom is magamra.”

Ebben az egy gondolatban benne volt minden, amit Boriról tudni kell. A maximalizmusa, az adni akarása, és a törhetetlen kísérletezőkedve. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és az egy gyors italból sok lett. Ezen az estén döntöttem el, hogy érdemes jobban is megismerni őt.

“Én egy éve jöttem rá, hogy maximalista vagyok” – mondja ezt Bori, immáron néhány héttel később, egy kávé fölött.

“Egy barátnőmmel beszélgettünk erről, és neki bizonygattam, hogy én nem vagyok maximalista, nekem elég, ha csak hetven-nyolcan százalékosan megcsinálom a dolgokat. Aztán felhívta rá a figyelmem, hogy na hát ez az, egy normális ember nem számolgatja a százalékokat.”

Bori bő három éve vágott neki az útjának, akkor indította el oldalát, az azóta már egyik legnagyobb hátizsákos portálként ismert backpacker.hu-t. Az általa ezerszer is elmesélt történet úgy szól, hogy volt egy szépen felépített karriere, kiváló állása, de aztán egy napon ebédszünetben elege lett, leült, és egy kockás lapra összeírta azokat a dolgokat, amiket mindenképpen meg szeretne élni az életében. Ez lett az azóta már elhíresült bakancslistája. És a listában igencsak nagy szerepet játszott az utazás.

“Úgy érzem nekem nagyon kellett az az időszak, hogy veszek egy egyirányú repülőjegyet, úgy, hogy nem tudom, mi fog történni. Addig a pillanatig mindig mindent megszerveztem, az egész életemet, ilyen-olyan karriert fogok befutni, meg ezt és azt fogom csinálni. De egyedül éltem, albérletben, és valahogy elegem lett.”

“Nekem ez egy ilyen radírozóprogram volt.”

A bakancslista minden egyes elemét olyan tudatosan kezdte el űzni, mint ahogyan a karrierét is felépítette. A kockás kis lap egyre gyűröttebb lett ahogyan sorra húzta ki róla a pontokat, és ahogyan jöttek az újabbnál újabb célok. Bori nem titkolja, hogy az egyik ilyen listaelem egy könyv írása volt, és részben ezért is indította el a blogot. A könyv azóta már megjelent, és immáron egyre szélesebb közönségnek segít abban, hogy Hogyan is lehet világgá menni. És hiába követik több ezren, tölt meg színháztermeket, a belső elismerés még mindig nehezen jön.

“Néha elfelejtem magam hátba veregetni. Most a könyvvel volt, hogy megírtam 267 oldalt, és így láttam, hogy úristen tényleg megcsináltam. Közben tart a szorongás, de azért néha kellenek az ilyen pillanatok, hogy ne csak arra a -30%-ra gondoljak, amit nem értem el. Ennek a maximalizmusnak az a baja, hogy mivel a munkámat és a blogolást is annyira szeretem, hogy egyszerűen nem veszem észre, hogy dolgozom. Aztán ez lesz a vége, mint most is, hogy teljesen lebetegszem.” Mondja ezt két orrfújás között, kicsit rekedtesen.

A nap során látom Borit előadóhelyért tárgyalni, telefonon egyeztetni, vagy éppen a kiadóhoz beugrani. Hihetetlen gyorsasággal vált a kedves, mosolygós lányból a vérprofi üzletemberbe. Minden döntése mögött érezhető, hogy mit akar, látszólag nehéz őt zavarba hozni, ám a felszín alatt azért mindig ott van egy természetes mértékű izgalom és bizonytalanság.

A közös napunk fő pontja egy előadás, ám ez kicsit más, mint az eddigi Boris műsorok. Egy szintén utazási blogger, az Afrika-specialista Szegő “Muzungo” Andor meghívását teljesítve egy kétszemélyes, közönség előtti sztoriestre tartunk. Bori bevallottan izgul, mert még ilyen formátumban pont nem szerepelt színpadon. Több tucat előadáson van már túl, TedXtalk-ot is tartott (ez is bakancslistás volt), interjúkat adott, de mindig van új a nap alatt.

Ennek megfelelően kicsit döcögősen indul a beszélgetés, de aztán sikerül egymásra hangolódni a kérdezőként és showmanként funkcionáló Muzungo Andornak, és a kérdésekre lelkesen válaszolgató Backpacker Borinak. Az előadás végeztével ismét jönnek a szokásos egyéni kérdések, sorban állók, majd a lecsendesülés után Bori széles vigyorral lép oda hozzám: “Ez tök jó volt! Ilyet még kéne!”

Bori remek előadó, könnyen teremt kapcsolatot, vicces, és ami a legfontosabb, tipikusan az a fajta ember, akinek elhiszed, amit mond. Hitelessége valószínűleg a teljes elkötelezettségéből is fakad, hiszen már csupán a megjelenése alapján is nehéz elképzelni őt úgy, hogy bármilyen feladatot is félvállról venne. Ez a hitelessége aztán segített neki abban, hogy immáron emberek ezreinek adjon utazási tanácsokat, mi több, motivációt. Előadás és írás mellett vállalati motivációs tréningeket tart, no meg nem mellékesen személyes konzultációkon keresztül válaszol akár konkrét utazási kérdésekre is.

“Egy ilyen konzultáció után, ha valaki elmegy utazni, az nekem tök nagy sikerélmény. Ha nem, akkor az viszont kudarc, és elgondolkozom, hogy tudtam-e volna valami mást tenni-e még. De végül heti három-négy levelet biztos kapok, ami arról szól, hogy azért indultam el, mert olvastam a blogodat, és ez tényleg kurvajó.”

A bulinegyed egy sokadik kocsmájában meséli már ezt, mint ahogy azt is, hogy valahogy érezte, hogy pont ezen a helyen fogunk kikötni. Bár ezekkel az intuitív dolgokkal próbál óvatosabban bánni mostanában, mert pont a napokban járt pórul egy kedves barátja, miután Indiában két nap után derült ki, hogy neki nem fekszik ez a hátizsákos utazási életforma. Az illető Bori bátorítására vágott neki.

“Nekem iszonyatosan nagy felelősségem van. Nem is nagyon fogom fel. Volt egy előadás, és egy lány feltette a kezét, hogy hány éves kortól ajánlom, hogy ő így elmenjen utazni. És elkezdtem kitérő válaszokat adni, hogy nem tudom milyen karakter vagy, lehet már 16 évesen vagy olyan érett, hogy meg tudod csinálni, lehet hogy 26 évesen se. Közben meg a mögötte lévő sorban látom, hogy így két ember veszettül rázza a fejét. Állok a 350 fős színházteremben, és nem igazán értem, mi történik

“A kérdező lány 15 éves volt, mint nagy nehezen bevallotta, és akkor egyből jött a zsigeri reakcióm: nemmészsehova.”

Valahol itt jár most Bori

Mint mondja, fel se merült benne, hogy esetleg tinédzserek is olvassák őt, de végső soron ez nem változtat a küldetésén: minél több embernek át szeretné adni a tapasztalatait. Mint sokan mások, az utazást Bori is egy emberformáló, pozitív dologként látja.

“Ha többen utaznának Magyarországon, akkor sokkal szebb lenne ez a világ, mert nagyon sok mindent megtanulsz, például, hogy nem olyan szar hely ez. Első körben ez a legfontosabb. Aki Európán kívül utazik, az tudja. Aki csak nyugatra, az nem.”

Folytatjuk a sztoriváltást, utazásról, kalandokról és kedvenc országainkról beszélgetünk. A kocsmában valaki rászabadul a zenegépre, szörnyűbbnél szörnyűbb slágerek kerülnek elő, és ezzel párhuzamosan mi is iszaposabb témákba ássuk bele magunkat. Hosszas gondolkozás után megegyezünk például abban, hogy bárhová is keveredjünk külföldön, vegyes társaságokban valahogy mindig a kelet-európaiakkal értjük meg a legjobban egymást. Innen már csak fél lépésnyire voltunk attól, hogy egy gyakori, ám érzékeny témához nyúljunk, vagyis a vélt vagy valós kelet-európai és magyar pesszimizmushoz. De erősen beletenyereltem a méhkasba ezzel a kérdésemmel.

“Van ez a tipikus magyar kifejezés. Amikor az ember elkezd tipikus magyarozni, akkor pontosan azt csinálja, ami ellen szól. Tehát, hogy mindig pesszimisták vagyunk, és ahogy elkezdem ezt mondogatni, és elkezdek panaszkodni én is ezekről, akik mindig tipikus magyaroznak…. Akkor panaszkodom arról, hogy panaszkodunk a panaszkodókról. Nem. Szerintem panaszkodni csak úgy lehet, ha hozzá raksz egy érdemi megfejtést is. Ha nem szeretem, hogy sokat kell várni a postán, akkor legközelebb nem reggel 9-re megyek, hanem 11-re. De nem panaszkodom a rendszerre, a postára, az emberekre akik szintén 9-kor jöttek, hanem megpróbálom megváltoztatni ezt a szituációt.

“Nem hiszek a problémákban, a válaszkeresésben hiszek.”

“Én is tudnék pesszimista lenni. Például úgy felmentek az ingatlanárak Budapesten, hogy esélyem sincs elmenni egy rendes albérletbe. Ha pedig elmegyek albérletbe, akkor nem tudok utazni. Gyakorlatilag ez van, itt vagyok 32 évesen és a szüleimmel élek, amikor meg elutazom, akkor meg egy függőágyakban alszom. Én is tudnék kuncsorogni. Több oldalról el lehet mesélni az én történetem is, és ezek is mind az én döntéseim voltak. De lehet azt is, hogy áttolom a fókuszt, és azt mondom, hogy most kell egy albérlet. Oké, akkor ahhoz mi kell, kell pénz, oké, akkor ezt hogy fogom megcsinálni.”

“Viszont ezen a mentalitáson szép lassan lehet változtatni. Amelyik kijelentésedből, panaszodból nem tudsz cselekvést generálni, azt dobod.“

“Úgy tudunk ebből a gödörből kijönni, hogy ha nem kezdjük el a “hah, te is milyen szar arc vagy” lemezt. Nagyon sok nagyon jó fej magyart ismerek, nagyon sok kreatív ember van itt, és hidd el, hogy a németek utálják a németeket külföldön, az ausztrálok utálják az ausztrálokat külföldön… nem szeretünk abban a közegben lenni, ami elől menekülünk éppen. De szerintem nagyon sok változás elérhető, lehet vele foglalkozni.”

Bori egyszer azt magyarázta nekem, hogy az egész életét egy nagy színezőként éli meg. Adott a lap, a kiszínezendő ábra, meg mondjuk néhány ceruza. Bori viszont olyan fajta ember, aki mer egy kicsit a vonalakon túl is gondolkozni. És most azon dolgozik, hogy minél több ember hasonlóan lássa a dolgokat.

“Abban a pillanatban, hogy nem a színezőben gondolkozol, hanem tépsz egy új lapot, olyan nevetségesen könnyű a világ.”

Más szájából pökhendinek is hathatnának ezek a szavak, de Boritól, aki keményen megdolgozott azért, ahol most van, mégis hitelesen csengnek.